Spirituális élete folyamán, az ember elérkezik egy bizonyos pontra, ahol egyedül Isten valóságára vágyik már. Ekkor minden egyéb vágy, érzelem és érzés elmúlik. De legalábbis az ember fogadalmat tesz, hogy egész életét olyan tökéletesen a megtisztulásnak szenteli, hogy végül mindenről lemond, ami kevesebb Istennél.
Aztán, az ember szeretete ugyanolyan messzire, az egész teremtésre kiterjed, mint Isten szeretete. És mivel Isten gyermeke minden élo lény, ezért mindannyian testvéreivé lesznek. Ez egyben azt is jelenti, hogy egyetlen lényt sem szeret jobban, mint a másikat. Ez a lemondási fogadalom lényege. A szvámi szó “mester”-t jelent, aki úrrá lett mindenen, ami ennek a benne rejlo lehetoségnek a tökéletes felismerésétol eltéríthetné. Más szóval, elveszti vonzerejét mindaz az ezernyi apró dolog, amellyel korlátozott egónk azonosul, és az ember csak arra törekszik, hogy Isten cselekedjen a lényén keresztül. Íly módon minden addigi viszonyulás, kapcsolat megszűnik. Ez nem jelenti azt, hogy akiket eddig szerettünk, azokat most kevésbé fogjuk majd szeretni. Csak azt jelenti, hogy akiket eddig nem szerettünk ugyanolyan mélyen, azokat most ugyanolyan mélyen tudjuk szeretni. A lemondási fogadalom megtételével, az ember saját egojának halálát jelentő, engesztelő áldozatot mutat be, és bejelenti a világnak, hogy lemond a három fő vágyról, amelybe az összes többi vágy besorolható: a nemiség vágyáról, a gazdagságra és a kényelemre, valamint a megbecsültségre, sikerre és jó hírnévre való vágyakozásról. Egyetlenegy érzéssel foglalkozik csupán, Isten szeretetével, és minden lény szeretetével Istenben. Ekkor az ember megnyugtat minden élőlényt, mondván: „Egyetlen élő lény se féljen engem ezentúl. Egyikük számára sem vagyok félelem, vagy veszély forrása.” Így a düh hiánya mindennapossá válik, és a megbocsátás magától árad. A nem-ártás és mások szolgálata válik az ember elsődleges természetévé. Ettől kezdve minden otthon az ő otthona is, minden gyermek az ő gyermeke is, és az ember arra törekszik, hogy mindenféle ellenszolgáltatás vágya nélkül, önzetlenül szolgálja oket. Egy swaminak nincsenek személyes érzelmei, igényei, szokásai, szenvedélyei, az eseményekhez kapcsolódó bármiféle „terhei”. A négy vagy ötezer évre visszavezethető swami rendben, az ember hagyományosan sáfrányszínu ruhát visel, a felkelo nap színét, hiszen bárhol is álljon, a megvilágosodás forrásává kell válnia mások számára. Az ember birtokában lévő anyagi tárgyakat, vagy a vagyonát jóhiszeműen mások szolgálatára használja. Mivel a test is mások szolgálatára való, elfogadja az ételt, hogy szolgálata folytatódjon. A szolgálat és Isten imádása eggyé válnak. A swami rend három alapvető szabálya párhuzamba állítható a bencés rend három alapszabályával: szegénység, tisztaság és engedelmesség. Miért lenne az ember inkább az indiai swami rend, mint bármely más rend tagja? Mert swamiként az ember minden vallási és nemzetiségi korlátozás fölé emelkedik. Az embernek nem szabad különbséget tennie a sokféle csoportosulás között, és bármely vallás követőivel szemben, az embernek kötelessége megerősítenie saját vallásukba vetett hitüket. Magára vonatkozólag az ember fogadalmat tett, hogy megtapasztalja Istent, és hitrendszerét egyedül e tapasztalat alapján alkotja meg.
Fordította: Holló Imola
