Himalájai Jóga Tradíció

Vajon mi köze van a levetett cipőnek és a bélmozgásnak a haladó meditációhoz? Ez is kiderül abból a bevezető tanításból, amelyet Szvámí Véda Bhárati egy 2002. évi rishikeshi elvonulás részt vevőinek adott.

Amikor valaki eljön az ehhez hasonló szatszangokra, teljesen ki kell használnia ezeket az alkalmakat. „Teljesen kihasználni” annyit jelent, hogy arra a célra és folyamatra összpontosítasz, amelyet magad elé tűztél erre az időszakra. A jóga nem csak abból áll, hogy megtanulsz egy rendszert, vagy egy technikát, hanem valami olyan dolog, amelyben teljes személyiségedet újjáalakítod. Filozófiánkban fontos szerephez jut a pralaja és a szristi, a feloldás és a teremtés kozmikus rendje — feloldani és teremteni. A régit fel kell oldani, és valami újat kell teremteni. Amikor hazamégy innen, az embereknek azt kellene mondaniuk: „Más ember lettél, megváltoztál”. Ez a változás leheletfinom lesz.

Úgy látom, a legtöbb emberből hiányzik a tudatosság, a fegyelem, a nyugalom, az állhatatosság, a kiegyensúlyozottság és állandóság. Az életben az egyik dologról a másikra mozdulsz, egyikről a másikra, folyamatosan. Érzelmeidben a kellemes jelenből a fájdalmas jövőbe sodródsz. Kellemes most, fájdalmas azután. Akarsz valamit, majd már nem akarod, kedvelsz valakit, azután már nem szereted, teljes boldogsággal éled át a jelen pillanatot, azután elég egyetlen aprócska kellemetlenség, akár egyetlen szó, és teljesen kiborulsz. Gondolataid és érzelmeid ilyen állhatatlansága a prána felkavarodását vonja maga után, és ezért a pránikus energia nem tud akadálytalanul áramlani. Egyszer erre, aztán arra. Nincs középpontja az áramlásodnak, olyan, mint egy folyó, amely két óránként változtatja irányát.

A meditáció nem arról szól, hogy leülsz, becsukod a szemed és mormolod a rózsafüzért. Az a meditáció, amely nem hatja át az életedet, az érzelmeidet, vágyaidat, nem itatja át akaratodat, vonzalmaidat és idegenkedéseidet, nem járja át a benned áramló pránát, egy haszontalan meditáció. Ez csupán menekülés a világi élettől. Menekülés a problémáktól és nehézségektől. A mesterek hagyományában, miként azt mesterem, gurudévám is tanította, az élettől elszigetelt meditáció nem meditáció. Az én-központú meditáció nem meditáció. Az a meditáció, amely menekülés az élet problémái elől, nem meditáció. Az a meditáció, amely önmagában megoldja az élet problémáit, az a meditáció, amely nem én-központú, az a valódi meditáció — tudatában van önmagának, éber, de nem én-központú.

Aki én-központú meditációban ül, abban ez zajlik le: „Béke van-e az elmémben, vagy sem? Hogyan érhetném el az elmém békéjét? Hogyan lehetnék úrrá a fájdalmaimon?” Az élet elől próbál menekülni, az élet fájdalmai és nehézségei elől.

A nem én-központú meditációnak vannak bizonyos jellemzői. Ezt teljes egészében Isten akaratának és a guru láncolat kegyelmének ajánlják. Mit értünk kegyelem alatt? Amikor belépsz ebbe a [meditációs] csarnokba, akár éjfélkor is, abban a pillanatban, amint belépsz, a nyugalom, a lecsendesedés érzése árasztja el elmédet. Ez a kegyelem. Egy gyakorlott meditációs mester jelenlétében ülsz, és viszonylagos nyugalmat találsz az elmédben. Ez a kegyelem. Az igazi meditáció egyik jellemzője az, hogy átadod magad ennek a kegyelemnek. Nem szaladunk a tanítóhoz, a vezetőhöz, a mesterhez minden öt percben ilyen-olyan  problémákkal: „A menyem nem hallgat rám.” „Az anyósom rosszmájú.” „Szvámídzsí, tegyen valamit!” „A menyemnek nem lesz gyereke.” „Szvámídzsí, áldjon meg!” Szvámídzsí nem egy megtermékenyítő klinikát működtet itt.