Írta: Szvámí Nitjámuktánanda
A „Víz” kontemplációja
Sivának egy másik „hajfürtje” Szaraszvatí. Egykor bőséges folyó volt, egy hatalmas kultúrával a partjainál, amely a legutóbbi jégkorszak végén elsüllyedt a Himalája homokrengetegébe. Őt, vagyis Szaraszvatít, a tudás és bölcsesség végtelen folyamaként tisztelik. Egyszer meglátogattam a kis szentélyt a vízesésénél, ahol rettenetes erővel tör át a sziklák között - s a szentély friss virágokkal volt díszítve, melyekkel az emberek tiszteletüket fejezik ki neki.
Vajon miért társítják a bölcsességet a vízzel?
Ősidőktől fogva számos kultúrában találkozunk azzal az elképzeléssel, hogy a víznek emlékezete van!
Talán a mai homeopátiás orvoslás ennek a legismertebb példája. (Az orvosságok olyannyira felhígítják, hogy alkotórészeinek egyetlen eredeti molekulája sem marad meg – azonban a víz megőrzi ennek emlékezetét, és ezzel gyógyít.) Egy másik közismert bizonyíték erre Edward Bach (1934) virágterápiája, aki azt írja, „A terápia lényege az, hogy megemelje rezgéseinket, és megnyissa csatornáinkat a Spirituális Én befogadása érdekében, hogy elérjük azt a tisztaságot amit szeretnénk, s hogy eltávolítsuk azt a hibát, mely a bajt okozta.
1988-ban a francia tudós Ben Benvenista (később pedig M. Ennis professzor is) bebizonyította, hogy a víz magába szívja az orvosság tudását. De talán napjainkban a japán Emoto professzor fényképei a vízkristályokról a leglátványosabbak. Kétség nélkül megmutatják, hogy a víz megőrzi a tudást/rezgést, legyen az akár negatív akár pozitív.
A régieknek igazuk volt – a víznek emlékezete van. A víznek azt a képességét, hogy megőrzi a finom (szubtilis) tudást, több módon is felhasználják.
Sokan sót tesznek bele, egyes tisztító rituálék alkalmával, gyertyát vagy füstölőt égetnek, miközben mantrát, vagy más szöveget recitálnak a víz felett, azt állítva, hogy a víz megőrzi annak szellemiségét, és hogy szeretettel és tisztelettel kell bánnunk vele. Mások áldást kérnek „a víz angyalától”, mielőtt azt megisszák. Talán furcsának tűnik, de olyan emberek mint Gigi Caprioli (Centro Cosmos, Milánó), alátámasztják ezt. Ő biztosít minket afelől, hogy a Gangesz, a Jordán vizének valamint a Lourdes-i kút vizének, speciális, szent rezgése van.. Az emberek minél többet imádkoznak egy oltárnál/kútnál, a víz annál jobban felveszi ezeket a rezgéseket. Emlékszik.
Álltál-e valaha napfelkeltekor, vagy napnyugtakor a tengernél, vagy egy tónál..., s láttad-e, hogyan tükrözi az vissza a napot? A víz, a nyugodt víz visszaveri a fényt, a bölcsesség fényét. Számos buddhista út utal a víznek arra a minőségére, hogy képes a bölcsesség fényét visszatükrözni.
Azonban, vetheted közbe, – a víz nemcsak békés, lágy, szelíd, fogékony, tápláló s csodálatos a fényvisszaverő képessége – a víznek hatalmas ereje van, s néha erőszakossá válik, ott vannak szélsőségesen heves monszun esők, gyilkos áradások, szeszélyes hullámzások, ott vannak a cunamik stb. A víz képes magával cipelni a legnagyobb sziklákat is. A megemelkedő tengerszinttel egész szigetek, kontinensek kerülnek víz alá, a folyók, hajthatatlan, makacs akarattal hatalmas kanyonokat vájnak maguknak, hogy elérjék az óceánt. Az esők a legmagasabb hegyeket is elkoptatják.
Mindezek miatt a vizet az akaraterőhöz, és a fegyelem erejéhez társítják. Ezen alapul a metafora, miszerint a leglágyabb vízcsepp idővel képes a legkeményebb sziklát is elkoptatni.
A víz egyszerűen nem adja fel! Miért? A lendülete, hogy teljesítse dharmáját, nem téveszt célt: a következő szintre kell lépnie annak érdekében, hogy eljuttassa a vizet az óceánhoz, bármi történjék is! S ha valami az útjába kerül, a víz addig munkálkodik, amíg ezen át nem jut. A víznek, mondhatnánk, nagy az elhatározása.
